Alapige: 1Móz 33,1-16

Amikor Jákób föltekintett, látta, hogy már jön is Ézsau, és négyszáz ember van vele. Ekkor szétosztotta a gyermekeket Lea, Ráhel és a két szolgáló mellé. Eloreállította a szolgálókat és gyermekeiket, mögéjük Leát és gyermekeit, ezek mögé Ráhelt és Józsefet. O maga elottük ment, és hétszer borult le a földre, amíg a bátyjához ért. Ézsau eléje futott, megölelte, nyakába borult, megcsókolta, és sírtak. Amikor föltekintett, és meglátta az asszonyokat és gyermekeket, azt kérdezte: Kik ezek? O így felelt: A gyermekek, akiket Isten kegyelme adott szolgádnak. Majd odaléptek a szolgálók gyermekeikkel együtt, és leborultak. Odalépett Lea is gyermekeivel együtt, és leborultak. Végül odalépett József és Ráhel is, és ok is leborultak.

Akkor ezt mondta Ézsau: Mire való ez az egész tábor, amellyel találkoztam? O ezt felelte: Arra, hogy elnyerjem uram jóindulatát. Ézsau ezt mondta: Van nekem boven, öcsém, legyen a tied, ami a tied! De Jákób ezt mondta: Ne úgy, hanem ha elnyertem jóindulatodat, fogadd el tolem ezt az ajándékot! Mert amikor megláttam arcodat, mintha Isten arcát láttam volna, olyan kegyes voltál hozzám. Fogadd el ajándékomat, amelyet áldásommal vittek neked, hiszen Isten kegyelmes volt hozzám, és van mindenem. És addig unszolta ot, amíg el nem fogadta.

Akkor Ézsau ezt mondta: Induljunk el, menjünk, majd én elotted megyek! De Jákób így felelt: Tudja az én uram, hogy a gyermekek gyengék, meg szoptatós juhok és tehenek vannak velem. Ha csak egy napig is hajszolják azokat, elhullik az egész nyáj. Menjen csak az én uram a szolgája elott, én majd ballagok lassan az elottem járó jószág és a gyermekek járása szerint, amíg eljutok az én uramhoz Széírbe. Ézsau ezt mondta: Hadd hagyjak nálad néhányat a velem levo emberek közül. De o azt felelte: Minek az, ha elnyertem uram jóindulatát? Így kelt útra Ézsau még aznap Széír felé.

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, mi is voltunk már így, hogy csak ezt a vallomást tudtuk neked elmondani: elfogyott az erom, megrendült a bizalmam, nincs reménységem. Talán még oda is eljutottunk, hogy nem láttuk az életünk további célját. Úrrá lett a keseruség rajtunk. Köszönjük, hogy te ilyenkor hajolsz legközelebb azokhoz, akik nálad keresnek vigasztalást, reménységet, az életüknek tartalmat és értelmet. Köszönjük, hogy sokan vagyunk itt, akik toled kaptuk már meg mindezt.

Köszönjük, hogy sokszor megtapasztalhattuk, hogy te csakugyan erot adsz a megfáradtnak és az erotlenek erejét megsokasítod. Bevalljuk oszintén, hogy ezt várjuk most is toled. Azt az erot, azt a békességet, azt a tartást és reménységet, amit csak te tudsz adni a benned bízóknak. Köszönjük, hogy nem is az a fontos, hogy nagy legyen a hitünk, hanem az, hogy oszintén jöjjünk hozzád. Szeretnénk most ezzel az oszinteséggel megnyitni magunkat elotted. Ilyenek vagyunk, amilyenek. Alázatosan kérünk, hogy amint vagyunk, sok bun alatt, fogadj el minket, és a te közeledben hadd változzunk meg egészen.

Köszönjük a mai napot, és köszönjük, hogy elsegítettél ide. Ajándékozz meg a lárma után csenddel. Segíts önmagunkról, ellenségekrol, másokról tereád irányítani a figyelmünket, és ebben a csendben te magad szólíts meg minket.

Könyörgünk hozzád egy családdal együtt, amely tegnap állt meg ravatal mellett. Te légy az o vigasztalójuk is. Az urt, ami az életükön támadt, te pótold ki, feltámadott élo Urunk Jézus Krisztus. Te mondd nekik is azt, amit Bethániában mondtál a gyászolóknak: te magad vagy a feltámadás és az élet. Akinek kapcsolata van veled, az, ha meghal is, él, és az a gyászban is megvigasztalódik a veled való közösségben.

Kérünk, hogy ezt a veled való közösségünket erosítsd most mindannyiunknak.

Ámen.

Igehirdetés

Ezeket a fejezeteket olvassuk most sokan bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a Szentírásból. A Jákóbról szóló történeteket sokan már kicsi koruk óta ismerik. Ez a fejezet azonban különösen is fontos az o életében, mert itt kezdi komolyan tanulni, mit jelent hitben járni. Ezt megelozoen történt a fordulat Jákób életében, amikor találkozott Istennel, amikor Isten egészen új természettel ajándékozta meg ot. Ennek a jeleként új nevet is adott neki, és most ez az új ember tanul járni. Tanulgatja Jákób, mit jelent egészen bízni Istenben, mit jelent Oreá hagyatkozni, az O akaratát keresni, neki engedelmeskedni. Milyen az, amikor teljesen kiszolgáltatott és védtelen állapotában egyedül Isten az o oltalma. Újra és újra vizsgázik a hite: rá meri-e bízni magát, családját, jövojét erre a láthatatlan, de hatalmas Istenre.

Egészen eddig nem ez jellemezte ot. Az jellemezte, hogy a saját eszére és saját erejére hagyatkozott. Mivel furfangos esze volt, ezért így intézte a dolgait. Meg volt gyozodve arról, hogy minden nehéz helyzetbol kivághatja magát. Sokféle jó képessége van. Nem volt o Istentagadó, de egyáltalán nem az egyértelmu, Istenre figyelo, neki engedelmes élet jellemezte ot. Nem vette komolyan, hogyan kellene élnie, ha Istennel járna. Ezért volt azután annyira befolyásolható rossz irányba is.

Röviden tekintsük át az eddigi életét, hogy lássuk, mennyire új szakasz ez, amikor elkezd Istennel járni.

O volt a mama kedvence. Rebeka közelében volt mindig, és édesanyja tanácsolta neki ezt a szörnyu csalást: csapják be a megvakult apjukat, lopja el az elsoszülöttnek, Ézsaunak járó áldást. Jákób tiltakozott óvatosan ellene, de Rebeka meggyozte ot, hogy a hazugságot újabb hazugsággal lehet leplezni, hogy a kisebb csalást egy nagyobb csalás eltakarhatja. Nem gondolta, hogy csak egy ideig, és csak az emberek elott, de Isten elott nem.

Így került sor arra, hogy kicsikarta apjától az elsoszülöttnek járó áldást, és amikor ezt a bátyja, Ézsau megtudta, annyira elkeseredett és megharagudott, hogy meg akarta ölni az öccsét. Akkor volt kénytelen elmenekülni otthonról, és az anyja testvéréhez, Lábánhoz menekült. Ott beállt szolgálni, dolgozni. Megszerette a lányát, de tudjuk, hogy becsapták. Késobb derült ki, hogy nem azt adták hozzá, akit akart. Kétszer hét évig dolgozott azért, hogy megkapja feleségül Ráhelt, akit igazán szeretett. Aztán húsz év után úgy látta, elég volt abból, hogy ahogy o becsapta az apját meg a bátyját, úgy ot többször is becsapta a nagybátyja. Most már elég felnott és önálló ahhoz, hogy elszakadjanak egymástól, és azt az indítást is kapta Istentol: menjen vissza az osi földre.

Úton hazafelé kezdett egyre jobban félni attól, hogyan fogadja ot a bátyja. Azért kellett eljönnie húsz évvel ezelott, mert a bátyja meg akarta ölni. Elpárolgott-e már Ézsaunak a haragja? Vagy most egy gyilkos karjaiba fut, ha hazaérkezik? Egyre jobban fokozódott benne a félelem. Azt olvassuk itt a megelozo fejezetben, hogy felderítoket küldött elore, mi a helyzet, mire számíthat. Amikor azok találkoztak Ézsauval, Ézsau mindjárt elhatározta, hogy eléjük megy, de nem egyedül, hanem négyszáz férfival. Miért ilyen sokan jönnek? Mit akar vele Ézsau? Lemészárolja ott a puszta közepén az egész családját? Elrabolja nyájait? Nem tudta mire vélni ezt a nagy számot. Négyszáz ember.

Azt olvassuk itt, hogy Jákóbot ekkor nagy félelem és szorongás fogta el. Munkához lát. Megint beindul a "nagy esze" meg a "nagy akarata". Majd o megmenti a helyzetet. Két részre osztja a családot is, a nyájakat is, a szolgahadat is. A számára kevésbé értékeset küldi elore, hogy ha Ézsau valóban rosszat akar, és azt hiszi, hogy az Jákóbnak a csapata, azt verje szét, de a neki értékesebbek és kedvesebbek maradjanak hátra, hogy azok megmeneküljenek.

A félelme azonban egyre fokozódik, és akkor tesz valami különös dolgot. Két kézzel kezd kapaszkodni Istenbe. Az egyik keze egy kétségbeesett kiáltás. Egy egészen sikolyszeru imádság. Nem olvassuk, hogy egyébként szokott imádkozni. Ebben a nagy szorongatásban oda jut, hogy itt csak Isten segíthet, és ehhez az Istenhez kiált. Majdnem úgy, mint ahogy hitetlen emberek szoktak: Isten, ha vagy, könyörülj rajtam! O azért nem így mondja, hanem így: Az én atyámnak, Ábrahámnak Istene, könyörülj rajtam! Félek, tehetetlen vagyok, kiszolgáltatott vagyok. Nekünk nincsenek fegyvereink. Apró gyerekek, asszonyok vannak, meg szolgák, akik terelgetik a nagy nyájat. Ezek nem kiképzett katonák. Ha Ézsau négyszáz férfivel közeledik, mi van a kezükben azoknak? Mit akarnak velünk? Egyre jobban belerágta magát a szívébe a félelem, és ebben a félelmében kiált Istenhez. Ez az egyik fegyvere. Egy kétségbeesett kiáltás: imádság.

A másik: eszébe jut, mit mondott neki Isten. Nemcsak neki, hanem apjának meg nagyapjának, Ábrahámnak is. Azt a földet nekik adja. Ezt mondja itt az imádságában: Uram, te mondottad, hogy… és akkor idézi Istent. Nem találjuk nyomát annak, hogy eddig foglalkoztatta volna ot mit mondott Isten. Isten azt ott megmondta, az az O dolga, mit mond. Jákób dolga meg az, hogy megszervezze az életét. Gyakorlatilag Isten nélkül élt. Nem tagadta meg Istent, de Isten nélkül élt. Ez a gyakorlati ateizmus. Az ateizmus nem azt jelenti, hogy istentagadó valaki, hanem hogy Isten nélkül él, nem tényezo Isten az életében. Sokan élnek így ma is.

Isten sokszor egyegy szorult helyzetet használ fel arra, hogy egy ilyen ember, aki nem tagadja Istent, de nem is számít neki, nem tiszteli, nem imádja, nem szokott arra gondolni, hogy mit mondott Isten, nem forgatja a Bibliát - csak egy szorult helyzetben Istenhez kiált. Vajon van-e ennek értelme? Vajon Isten nem mondja-e azt: most jössz, amikor bajban vagy? Amikor nem volt baj, miért nem jöttél?

Mi tudjuk a Bibliából, hogy Isten nem mondja ezt. Aki Ohozzá kiált, annak válaszol. Sot, az, hogy egyegy ember bajba kerül, már Isten elozetes munkájának a jele. Mert amikor jól megy sorunk, nem nagyon szoktunk Istenhez kiáltani. Viszont nélküle elpusztulunk, nélküle ez az élet is kibírhatatlan, csak tönkretesszük magunkat meg egymást. Onélküle nincs örök életünk. Isten azonban azt akarja, hogy legyen. Hogy ez az élet is gazdag, értelmes, teljes élet legyen, és ezen semmit ne változtasson az, ha egyszer megáll a szívünk és eltemetnek bennünket, hanem aki Obenne hisz, ha meghal is, éljen. O ilyen életet akar nekünk adni. Ha nem figyelünk Oreá, és nem tartjuk a kezünket ezért az ajándékért, amikor jól megy dolgunk, akkor Isten megengedi néha, hogy ehhez hasonló szorult helyzetbe kerüljünk.

Sokszor hallottam már oszinte vallomásokat szenvedo emberektol. Például egy betegágyból: Ha nem fektet ide az Isten engem, még ma is hitetlen lennék és elvesztem volna. Isten nem akarja, hogy szenvedjünk, de ha csak azt a nyelvet értjük, O kész a szenvedések nyelvén is beszélni velünk, hogy végre kiáltsunk, hogy sikítsunk, mint itt Jákób: Uram, Ábrahámnak és Izsáknak Istene, könyörülj rajtam, félek!

Olyan oszinte ez az imádság, amit itt elmond. Félek, Uram, és senkire nem számíthatok, csak tereád. Könyörülj rajtam! Miközben ezt mondja, eszébe jut, hogy Isten már elobb mondott neki valamit. Te megmondottad… és akkor idézi Istent. Másik kezével belekapaszkodik az igébe, amit Isten mondott. Egyedül benned bízom, csak te segíthetsz, és te megmondottad, hogy menjek haza, mert otthon lesz a helyünk. Akkor biztos, hogy hazasegítsz. De, Uram, nem öl meg engem mégis Ézsau útközben? Nem ölhet meg, mert te hazasegítesz. Így harcol a hit és hitetlenség az emberben.

Akkor történik az, hogy átkel a népség a folyón, ami elottük van, Jákób pedig egyedül visszamarad éjszakára a túlsó parton. Ott találkozik Istennel. (Nem olvastam fel ezt a hosszú részt, de a legtöbben tudjuk). Ott kell végre igazán szembesülnie önmagával. Azt kérdezi tole Isten: mi a te neved? Erre azt mondja: Jákób. Ez a szó azt jelenti: csaló.

Egyszer megképzett elottem, hogy furcsa lenne így bemutatkozni: csaló vagyok, az a nevem. De itt ki kell mondania, mi a neve. Akkor azt mondja az Úr: mostantól kezdve ne ez legyen a te neved, hanem Izráelnek hívjanak. Mert küzdöttél Istennel, és gyoztél. Isten harcosa legyen a te neved.

A névadás azt jelentette, hogy aki valakinek a nevét megváltoztatta, az bejelentette az igényét rá. A rabszolgák nevét például a rabszolgatartók szabadon változtathatták. Az az o joguk, tulajdonuk volt. Isten itt egyrészt erre hívja fel Jákób figyelmét, hogy te az én tulajdonom vagy. Akarsz-e az lenni? Nem kötelezo, de említetted az elobb, mit mondtam. "Azt mondtad, hogy…" Ábrahám úgy élt, mint aki az én tulajdonom. Az új név azt is jelentette, hogy Isten újfajta gondolkozást, új tulajdonságokat ad az ilyen embernek azért, hogy használhassa, mint az O tulajdonát. Jákób, akarsz-e eszköz lenni Istennek a kezében? Az az áldás, amit nagyapádnak ígért: megáldalak, és áldás leszel, és megáldatnak benned a föld minden nemzetei, rajtad keresztül folytatódjék. Eddig nem nagyon lettél áldás senki számára. Most visszajöttél az osi földre, akarod-e, hogy Isten használjon, hogy Isten rajtad keresztül sok jót adjon másoknak?

Egyrészt tehát szembesülnie kell magával: ki vagyok én? Én magamban csaló vagyok, de Isten most új emberré formál. Másrészt: meg kellett ismernie, hogy ki az élo Isten. O is kérdezi: mi a te neved? Isten nem mondja meg a nevét, de az O szeretetével, hatalmával veszi körül Jákóbot, aki még mindig féligmeddig magában bízik, és ezért kell megtapasztalnia azt, hogy mintegy birkózás során lesántul. El kell jutnia odáig, hogy feladja az Istennel való harcot. Isten ellen nem akar küzdeni.

Ez nagyon érdekes gondolat a Jákóbtörténetekben. Végso soron mindig Istennel harcol az, aki nem jut el oda: leteszem a fegyvert, bízom benned, az legyen velem, amit te akarsz. Nincs igazán közbülso állapot. Van egy út, amelyik elvezet ide, de valaki vagy harcol Isten ellen sokféle módon, tiltakozik a parancsai ellen, nem érdekli az O akarata, kioktatja Ot, számon kéri, szemrehányásokat tesz Istennek - ez mind harc Oellene. Vagy eljut oda, amit a legszebben Jézus fogalmazott meg: Igen, Atyám, mert így volt kedves elotted. Legyen meg a te akaratod.

Ide akar elsegíteni minket a mi Urunk, mert itt válunk igazán emberekké. Itt lesz gyoztes élete valakinek. Itt tapasztaljuk meg, hogy ki valójában a mi Istenünk. Akkor is gyöngéden szeretett, amikor harcoltam ellene. De lehet, hogy ezen keresztül vezet, hogy beleroppanok valahol ebbe a harcba, és eljutok oda: legyen meg a te akaratod. Ettol kezdve lesz igazán élet az ember élete. Új nevet kap.

Eszembe jutott az a gyermekének, amit a kicsik szoktak énekelni olykor:

Bunös a nevem, ám adsz te nekem új szívet,

számomra kezed új földet, eget készített.

Valóban úgy érzik ezek az Isten elott meghódolt, Ot imádó emberek, hogy megváltozott minden körülöttem. Pedig nem körülötte változott meg, hanem benne változott meg. Egy új világ nyílik ki az ilyen ember elott. Egyszerre átéli: nincs egyedül. Ettol kezdve soha nem lesz egyedül Jákób, és ezt kell megtanulnia, miközben közeledik Ézsau a négyszáz emberrel, o meg közeledik a bátyushoz, és fogalma sincs, hogy mi lesz ebbol a találkozásból.

Meg kell tanulnia mindig Istenre nézni, meg kell tanulnia Isten jelenlétében élni, meg kell tanulnia komolyan venni, hogy tényleg az egyetlen oltalmam Isten. De hol van? Nem látom. Most nem látásban járunk, hanem hitben. Meg kell tanulni hinni. Amit O mondott, nem felejti el. Újra és újra emlékeztessem magamat arra, amiket O mondott. Az igébe kapaszkodjam, és most már nem kell sikolyszeru kiáltásokat mondanom, hanem állandóan beszélgethetek az imádságban az én Istenemmel, hiszen az övé lettem. Elfogadott engem, új nevet adott, célja van velem. Lépésrollépésre meg fogom látni, hogy mi az O terve és akarata velem.

Ez a változás azonban nem megy azonnal, egyik napról a másikra. Jellemzo az is, hogy elindul Jákób ezen az úton. Csakugyan rábízza magát Istenre. Nem fordul vissza, nem is bújik el sehova. Azzal a bizalommal megy Ézsauval szembe, hogy Isten valahogy meg fogja orizni az életünket. De azért a furfang még muködik. Eloször eloreküld egy nagy ajándékot. Az ajándékkal találkozzék eloször Ézsau. Miért? Azzal indokolja, hogy megengeszteljem az én uramat. Kioktatja a szolgákat, ha kérdezi Ézsau, mi ez, akkor mondjátok meg: az a tiéd, a te szolgád, a te öcséd küldi neked. Miért? Hogy megengeszteljen téged, hogy kedved találjon elotted.

Aztán megint eljátssza ezt a sorrendet: elobb mennek a számára kevésbé kedves emberek, a végére marad Ráhel és József, és itt kerül sor a találkozásra. Tele van feszültséggel ez az ember. Rendkívül szemléletes a Biblia leírása. Feltunik a láthatáron Ézsau, egész porfelhot ver a négyszáz ember. Mi lesz itt? Ilyenkor kezd találgatni az ember, és egyre jobban aggodalmaskodik. Amikor megállnak egymással szemtol szembe, odaugrik hozzá Ézsau. És mit csinál? Bosszút áll? Mert igaza van, van miért bosszút állni. S akkor azonban jön a meglepetés: nyakába borul, megcsókolja, és sírtak mind a ketten.

Van egy ókori írásmagyarázó, aki minden áron azt javasolta, hogy ki kell az eredeti szövegben cserélni egy betut. Ha egy betut kicserélnek abban, hogy megcsókolta, akkor az a szó lesz ott: beleharapott. Ilyen a mi szívünk. Nem tudom elképzelni, hogy megcsókolja. Odaugrik, átöleli és beleharap. Ez van a szívünkben. A Bibliában azonban nem ez van, mert Isten elvégezte Ézsau szívében, hogy nem harapja át az öccse torkát, hanem megcsókolja. Ráadásul oszintén csókolja meg, és sírnak mind a ketten. Jákób pedig hétszer meghajol Ézsau elott, ami a gyoztes királyok esetében volt eloírva. Akit legyoztek, az hétszer hajol meg elotte. Utána megbeszélik az ajándék kérdését, és itt is megfigyelhetünk egy érdekes változást.

Kérdezi ot is Ézsau: mire való ez a nagy ajándékozás? Van nekem, öcsém. Ami a tied, legyen a tied, tartsd meg magadnak. Nem, hanem hogy kedvet találjak elotted. Aztán keleti szokás szerint unszolják egymást, és amikor másodszor szólal meg Jákób, azt mondja: fogadd el tolem mégis azért, mert kedvet találtam elotted.

Érdekes kibontani ezt a gondolatot, hogy az engesztelo áldozatból így lesz hálaáldozat. Azt hitte, neki kell megengesztelnie Ézsaut, és amikor kiderült, hogy nem, ezt Isten elvégezte, és csak O tudja elvégezni igazán, akkor átalakul az áldozat, és a háláját akarja így kifejezni Istennek is, Ézsaunak is. Hogy kedvet találjak elotted, - mert kedvet találtam elotted - megfordul a dolog.

Kedves a végén ez a kis jelenet még, hogy Ézsau azt mondja: ennek az örömére, hogy újra látjuk egymást, itthon vagy, letelepedsz, siessünk minél elobb a közös lakomára. Jákóbban megint felébred a gyanú: miért akar ennyire sietni Ézsau, miért akarja, hogy együtt menjenek? Ez most védelem, vagy ellenorzés? Hát még amikor Ézsau azt mondja: jó, akkor nem mindnyájan, de néhány embert hadd rendeljek ide melléd. Minek az a néhány ember? Vigyáznak rájuk, vagy felügyelik oket? Még mindig ott mozog a hitetlenség Jákóbban. A szemének sem tud hinni. Látta, hogy Isten megengesztelte a bátyját, megcsókolták egymást, együtt sírtak, de sosem lehet azt tudni…

Azért érdemes megfigyelnünk az ilyeneket a Bibliában, mert nem kell kétségbeesnünk, ha a hitünkkel harcol a hitetlenségünk, csak nem szabad a hitetlenségnek teret adni, hanem újra és újra a hit mellett kell dönteni, ami azt jelenti: arra kell emlékeznünk, amit Isten megmondott, és azt vegyük komolyan, amit Isten cselekszik. Ez az O munkája volt, amit Ézsauban elvégzett. Ennek az egész találkozásnak a megrendezése Istennek a munkája volt. Tulajdonképpen, ha nem megy az ajándék, meg nem állítja fel a sorrendet Jákób, akkor is így történt volna. Neki ebben az égvilágon semmi szerepe nem volt. A furfangot nyugodtan otthon hagyhatta volna. Egészen rábízhatta volna magát Istenre. Elindulhatott volna úgy: Uram, kiszolgáltatott vagyok, nem tudom, mit csinál velem Ézsau. Ezt az egészet reád bízom. A végén megjelenhetett volna a hálaáldozat. De nem így történt. Így lett volna szép. Isten azonban mégis az o gyozelmét mutatta meg, és nemcsak kibékítette oket, hanem az ígéretét is beteljesítette újra. A régi földön folytatódhatott az, amibe egy hosszú szünet állt be.

Három fontos üzenetet szeretnék a testvérek szívébe vésni azon kívül, amit Isten Lelke közben elvégezhetett bennünk.

Az elso: vegyük észre, hogy itt mindent Isten végzett el. A mi üdvösségünkért is mindent O végzett el. Nekünk egyáltalán semmi szerepünk nincs. Isten Jákóbot nem jobbá tette, nem tanácsokat vagy parancsokat adott neki, hogy miket teljesítsen és akkor ez meg az lesz. Isten ot újjáteremtette, egyébként pedig az összes többi eseményt is O rendezte el. O végezte el Ézsauban, hogy bocsásson meg, ne álljon bosszút. O végezte el Jákóbban, hogy oszintén meg tudja alázni magát a földig, a porig a bátyja elott, és ez volt tulajdonképpen a bocsánatkérésnek, a bunbánatnak a mozdulata is. O végezte el, hogy minden gyakorlati kérdésben is meg tudtak egyezni. Nem volt félreértés, nem eroszakoskodott egyik sem. Itt minden esemény mögött Isten, a Nagy Rendezo, fedezheto fel.

És ez a mi üdvösségünk dolgában is így van. Isten rendezte el, hogy Jézus Krisztus eljöjjön erre a földre. O végezte el, hogy megfeszíttetett a Bárány a világ teremtése elott - ahogy olvassuk a Jelenések könyvében. Jézus tett eleget mindannyiunk minden bunéért. O rendezi, hogy egyszer elkerüljünk egy olyan helyre, ahol hallunk az O szeretetérol, és az O szeretetével vonzani kezd magához. O végzi a Jákóbokban, hogy ki tudják mondani: bunös a nevem, és nem akarok ilyen maradni. O tesz bizonyosakká minket, hogy van bocsánat minden bunünkre, van még értelme az életünknek. Vele új szakaszt kezdhetünk. O ad erot ahhoz is, hogy elkezdjük azt a szakaszt, hogy Jákób mégis átkeljen a folyón és menjen elore. S ha van is félelem a szívünkben, meg harcol a hit a hitetlenséggel, egyre erosebb lesz a hit, és egyre erotlenebbé válik a hitetlenség. Mindez az O munkája. Legyen áldott érte az O neve!

A másik, ami kiderül ebbol a történetbol: a Jákóboknak viszont, vagyis nekünk, meg kell tanulnunk, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk. Itt bármiféle haditanács hiábavaló lett volna. Nem is volt kivel haditanácsot tartania Jákóbnak. A szolgáival beszélje meg, vagy az apró gyerekeivel, hogy mit kell csinálni? Teljesen magára maradt, teljesen erotlen, tanácstalan volt. Még a csípoje is kificamodott, és sántán bicegett át a folyón. Isten mindannyiunknak megmutatja, hogy önmagunkban semmit sem érünk. Erotlenek, tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk. Ebben a helyzetben kell megtanulnunk, hogy egyedül Otole várunk mindent: bocsánatot a buneinkre, megoldást a problémákra, hitet a kételkedésünk helyére. O hadd gyozzön meg minket, hogy velünk van minden napon. Számíthatunk rá. Ehhez át kell élnie az embernek a maga erotlenségét.

A harmadik: mindenképpen meg kell változnia az életünkben annak: ne akarjunk engesztelo áldozatokat bemutatni, de mutassunk be hálaáldozatot. Istent mi nem tudjuk megengesztelni. A Biblia világosan beszél errol. Ha megfeszülünk, sem tudunk annyi jót cselekedni, hogy azzal ellensúlyozzuk azt a sok istentelenséget, amit felhalmoztunk az életünkben. De nem is ez a megoldása a dolognak. Nem jobbaknak kell lennünk, nem törekednünk arra, hogy valahogy kiegyenlítsük, mert nem tudjuk kiegyenlíteni. De nem is kell. Miért? Mert ki van egyenlítve. Mert Jézus Krisztus, amikor meghalt a kereszten és azt mondta: elvégeztetett, akkor ott minden gazemberségünket kiegyenlítette Isten elott. Minden tartozásunkat kifizette. Mi tartozunk neki azzal, hogy évtizedeken át nem tiszteltük, sokféle káromkodás, ilyenolyan bun gondolatban, cselekedetben felhalmozódott az életünkben, és mindezért elég fizetség volt neki, hogy Jézus az o tiszta életét odaáldozta. Aki ezt hiszi, az felszabadul arra: viszont én akkor magamat akarom odaadni neked, Uram, hálából. Tégy velem, amit akarsz, én meg azt szeretném tenni, amit te akarsz.

Engesztelo áldozatra nincs szüksége Istennek. A nagypénteki áldozat tökéletes volt. De hálaáldozatot bemutathatunk. Erre sem Istennek van szüksége, hanem nekünk. Ha megtanulunk hálából élni, sokkal könnyebb lesz egymást szeretni, egymásnak megbocsátani, mert tudatában vagyunk annak, hogy O mennyit bocsátott meg nekünk. Könnyebb lesz másoknak segíteni, szolgálni, ha ezt egyre jobban megismerjük, hogy O hogyan segített rajtunk, és Jézus hogyan szolgált nekünk. A válasz ne maradjon el: én hálából magamat egészen oda akarom szánni neked.

Ragyogjon fel Isten nagysága: mindent O cselekszik miértünk is, és minden ajándékot, ami hiányzik az életünkben, O kínál nekünk, akár itt most elfogadhatjuk. Lássuk meg, milyen tehetetlenek vagyunk, és merjünk olyanok lenni. Valljuk ezt be neki, ne akarjuk azt a látszatot kelteni, mintha bármit tehetnénk önmagunkért. Higgyük, hogy engesztelo áldozatra nincs szükség. Azt Jézus bemutatta. Hálaáldozatra azonban szükség van. Az egész életünket úgy élhetjük - a testben hátralevo idot -, ahogy Péter apostol írja: nem emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint.

Imádkozzunk!

Édesatyánk, olyan sok fondorlat jellemez minket is. Olyan sokszor próbáltunk ügyeskedni, erolködni, sokféle fegyvert bevetni, huncutkodni a magunk érdekében, hogy elobbre jussunk. Oly sokszor másokkal fizettettük meg a boldogulásunk árát. Ha megkérdezed tolünk: mi a nevünk, mi is csak ezt mondhatjuk, ha oszinték vagyunk: Jákób a nevem, csaló vagyok. Átitatta a hazugság, a képmutatás, az istentelenség, a hitetlenség az életünket.

Köszönjük, hogy te így is foglalkozol velünk. Elénk jössz, mint ahogy Jákóbnak elé mentél. Nem akarod, hog kevert, langyos életben éljünk és vesszünk el. Köszönjük, hogy igazi életet, teljes életet kínálsz nekünk. Örök életet, ami már itt elkezdodhet a számunkra.

Köszönjük, hogy ugyanúgy közösségbe kerülhetünk veled, mint ahogy itt Jákóbról olvastuk. Köszönjük, hogy megtanítasz minket imádkozni. Köszönjük, hogy beszélsz hozzánk a Biblián és az igemagyarázatokon keresztül, és megtanítasz érteni a te szavadat. Köszönjük, hogy nem kell kiengesztelnünk téged, és nem kell engesztelo jó cselekedetekre törekednünk, de szabad egy életen át magasztalnunk téged, és hálából odaszentelni magunkat neked. Segíts, hogy ez a hála jellemezzen bennünket.

Adj nekünk bátorságot, hogy higgyünk a te igédnek, és így tudjuk egészen rád bízni magunkat. Te tudod, hogy melyikünkben milyen félelem van. Olyan sokszor megszólal bennünk ez a kérdés: vajon mit hoz a jövo? Már elore félni kezdünk sok mindentol. Köszönjük, hogy amikor félnünk kellene is, bízhatunk tebenned, és a te szereteted kiuzi belolünk a félelmet.

Ajándékozz meg minket a veled való szoros közösséggel!